5
by mr chocolate
Nem biztos, hogy az otthont keresem, és nem biztos, hogy a távot. Például mehetnék ősztől ösztöndíjjal Amerikába és hogy ott az jó-e nekem. Kijutok-e egyáltalán, és ha igen, érdemes-e. Mi hiányozna itthon. Ez kérdés. Hiányozna egy-két jellegtelen utcasarok, egy átkelés a hídon, az Óbudai- és a Margit-sziget. És emberek? Ó, emberek! És mit csinálnék odakint? Hartfordban? New York-ba ingáznék minden hétvégén? És hova jövök haza? Hova megyek el? Iszonyatosan el akarok menni. Ha csak azt nézem, hogy unom az Astoriát és a Bécsi utat. Egy éjszakára mindig távol. Londonban, a kompon a Le Manche csatorna felett, Liechtensteinben. Ezek az L betűsök. San Franciscóban, South Dakotában és Sierra Nevadában. És ha mindenhol ugyanolyanok az emberek? Ha mindenhol lesz egy utcasarkom, ami kísértetiesen hasonlít az itthoniakra? Ha ugyanazok a galambok és sünök mászkálnak a parkokban? Végig akarok vezetni Amerikán. Valakivel, aki mellettem ül, és figyel arra, hogy ne aludjak el 1200 mérföld fölött. A sivatagban van édes kaktusz? És Texasban bólogatnak az olajkutak? Vagy kivándorolt tizenkilencedik századi magyar sorsbajnokok mutált pulikutyái kergetőznek a colorádói ranch szélén, és ha nem vigyázok, Batthyány nyelvén szólítanak meg? Ki akarok állni az SF-Bay sziklás peremére, és ki akarom tárni a karomat a szélben. És ha a közeli hippi-strandon elefántfej-végű óvszerekből fújnak lufit, mennék eregetni én is. Ha iszaprögbi van, beállnék közéjük én is. Ha esténként kebab és kannabisz mellett Supertramp-dalokat ordítoznának, velük ordítoznék én is.
