Torricelli Konditorei

Nem éreztem magam ennyire könnyűnek, nem éreztem magam ennyire lebegősnek, nem éreztem magam szörnyűnek, nem éreztem magam felelősnek. Ha felkelek, még nem rontok el semmit, de ha később rontok, mi van, ha később rontok. Nem rontok, hiszen nem megengedett. Pörgök csillogón és érdesen, mint a köszörűkő. Lelkesedésemet olykor nagyvonalúság mögé rejtem, de az erekciómat mindig a zsebemben lévő igazolványtokom alá rejtem. Úgy csóválom a fejem magamon, és úgy cöcögök, mint nagypapám a barátokközt nem várt fordulatain. Mióta vagyok ennyire könnyű és ennyire nehéz. Miért parancsolok magamra, egyszer, hogy menj, nézz utána, egyszer, hogy ne nézz?

Ha majd kilépek a szélbe, te nem fogsz látni. A Verhovina közig megyek, ahol a sarki csapokon a kék festék lassan ereződik, és ha pumpálni kezded őket, rozsdásat szuszognak. Innen már látható egész Észak-Buda, a Megyeri-híd, a túloldalon Újpest és Rákospalota. Látom a Szigetet is. Ahol állsz, erre  nagy mezőre kell egyszer órisákoncertet szervezned, ahol a gitárok zaja, mint a forró tejberizs, végigfolyik a dombon. Le a Bécsi útig. Csillaghullás lenne mondjuk. A lányok és a fiúk izzadtak, csípős ízűek és boldogok. És a szintisetek, aki még mindig gyógyszertári szivacs-füldugókat használ, egy ABBA-témát kever majd a te kis stoner-rock lefutásodba. Az a szex, hogy amorf polifoam-kukacok vonaglanak. De te csak lekotródsz az emelvényről, és a deres fűbe dőlsz. Vizes füvet eszel. Éjszaka, ha táborban voltál, kimentél a nagy semmi mezőre, és vizes fűszálat rágcsáltál mindig. Elmosolyodsz, ez mennyire szánalmas. Ez mennyire nem szalonképes. A tábortűzhöz vissza! Nem csillagokban dideregni! Nem ábrándozni, cselekedni. Segged feszes fokhagymákba rendezd, előre mars, jó katonám!

A Testvérhegyi lejtőn amúgy egy vékony sávban megmaradt a hó, néztem, amikor álltam a napon és lebontottam magamról minden kabátot, sálat. Arra gondoltam, épp azt várom, mikor kezdenek a paplanernyősök jönni. És hogy született egy tarka kecske a lejtő aljában. Egyszerű ember vagyok. A gondolataim lineárisan követik egymást. A baseball-pályáról elemelkednek a hollók.

Így még nem forogtam, ilyen cilinderesen, egy térből leválasztott örvény belső huzatában, így még nem, saját forgásunk falára simultan, így még nem ültem égig érő tölcsér alján, ekkora zuhanásban, ekkora biztonságban, én még nem nem.

Nem igaz, hogy nem fér el mellettem senki, nem igaz, hogy a nyelvem ugyanúgy érdes. Nem igaz, hogy a testem kobalthideg puhakő, nem igaz, hogy nem tehető fel a kérdés. A testemet megalkottam, vasak közt puhatoltam, a vágyamat fékeztem, a kezemet lefogtam. Szellemem, mint a ketrecnek préselt meleg madárhús, remeg, a vasrácstól gofri-sütő mintázatú-tollas. Mint az olvadt szájrúzs, puha. Most kiléptem az utcára, és mögém omlott az, aki voltam, öt éve és hat éve, mások által kipuhatoltan és mindig a helyemre téve. Vágyaimat mások vágyják, emlékeimet mások élik. Éli, Éli, ne hagyj magamra. Amikor a metrón az erekcióm próbálom elmorzsolni, az a mantra.

Ti kedves, aranyos mikulások, jóakaróim és higgadtságban feljebbvalóim, ne kérdezzétek, miért nem azt mondom, amit a vágyam indokolna, és ne kérjétek számon, ha nem harsogom a bálványaim fülébe: "akarlak!", vagy: "enyém vagy és én a tied". Passzivitásom alatt visszatartott véres drazsék mocorognak. Önsajnálatom fűszerszagú hajtásai snidlingvágó ollóval egyengetem, mert úgy érzem, belső erjedésekre még mindig jogot tarthatok. Hazugságom fogszabályzóját, mint egy éjszakára öntött glitteres állkapcsot, módszeresen illesztem helyére. Végtagjaimat és hímvesszőmet irányba simítom, hogy a nyitott ablakok huzatában a szélcsatorna medrét biztosíthassam. Nem az, hogy nincs itt ilyenkor senki, hanem soha nem is volt, és a bibliai folyamatos jövő idejében sem eljövendő.