11
by mr chocolate
Hogy majd 70 évesen is így szeressük egymást, ezt mondta, amikor a peronon álltunk, és a megfogta a karunkat, megfogta a vörös, cserzett kezével, a bőre lapokba merevedett, a körmei meg híg, száraz korongokká, mintha hályogos szaruhártyák bámulnának az ujjai végéről, már csitítottam, hogy oké, persze, a kezét leráztam, hogy ne szorongasson téged erősen, de ő még a vonatlépcsőről is visszavigyorgott, mindeközben nem szólt francia filmzene, nem íveltek fölénk galambok, csak ez az ideges pályaudvar volt körbekörbe, egy záporos április nap, egy alkoholista bácsi áldása ránk, amit kéretlenül kaptunk, és amiről most mi döntünk, jellemző módon egy elválás pillanatában, mikor is máskor, de vannak ezek a döntések, és nem mindig kapjuk meg őket, nem mindig rendelkezünk fölöttük, de most igen, most mégis, most mi engedjük, és mi vagyunk szemtanúi annak, ahogy ez a döntés lassan magából kikel.
